Ma este egy kiállításmegnyitón voltam, és közben végig az járt a fejemben, milyen különös, gyönyörű íve van egy gyerek fejlődésének. A falakon egyik mentoráltam képei sorakoztak. Szemében csendes izgalommal, magabiztosan állt a vendégek között és mesélt a műveiről. Mindeközben láttam magam előtt azt a hetedikes fiút, aki először ült le velem szembe, hogy készüljünk a központi felvételire.
Emlékszem a négy évvel ezelőtti első óráinkra.
Hiába figyelt és volt jó matekból, a felvételi súlya ott ült a vállán. Meg
kellett küzdenie a kezdődő kamaszkori önmagával, a belső bizonytalanságaival és az
akkori iskolai környezetével. Az első hónapokban sokat beszélgettünk a
hibákról. Arról, hogy egy elrontott feladat nem kudarc, hanem visszajelzés a fejlődésről, amiből később a megfelelő stratégiát születik. A strukturált gondolkodás, a következetes, rendszerezett munka és a
folyamatos gyakorlás a kulcsa mindennek. Ezt követően lassan elkezdett megérkezni önmagához.
A felvételi jól sikerült. De, ami igazán számított, az nem a pontszám volt,
hanem az a belső tartás, amit eközben felépített. A gyereket, mintha
kicserélték volna!
Mind a mai napig megtartjuk a heti matek szeánszunkat. Tanítványom a közös éveink alatt önálló, céltudatos és magabiztos lett a tanulásban és
a mindennapokban is. Ahogy érett, egyre inkább látszott rajta, hogy ki akar
törni a monoton, hétköznapi mókuskerékből és szeretne valami nagyot alkotni. Meg akarja
találni a saját hangját. Ez a keresés néha bizonytalansággal járt. Voltak
hullámvölgyek, időszakok, amikor túl kritikus volt önmagával szemben. Ilyenkor
újra és újra visszatértünk az alapokhoz: mi a célod, mit akarsz elérni.
Az elmúlt hónapokban az egyik új projektjéről, a kiállítás
előkészületeiről is mesélt. Láttam a kulisszák mögötti munkát. A sok válogatást,
tervezést, a kompozíciók átgondolását. A kétséget, hogy melyik kép sikerült
jól, melyik mutatja meg legjobban a stílusát. Hihetetlen tudatossággal állt
hozzá az egész folyamathoz. Nem kapkodott, hanem tervezett és rendszerben gondolkodott.
Ma este, amikor beléptem a megnyitóra és
megláttam a falakon a munkáit, megéreztem a pillanat a súlyát. Nem a
külső siker hatott meg. Hanem az, hogy ez a fiú megtalálta a saját útját. Nem
sodródik, nem mások elvérásainak akar megfelelni. Hanem tudatosan, saját belső
iránytű mentén építkezik. Az esemény minden pillanatát élvezte. Csillogó
szemmel járt-kelt a vendégek között és mesélt az alkotás folyamatáról.
„Hova fog ez
kelleni nekem?” - szokták kérdezni a diákjaim. Miért fontos ennyit foglalkozni a matekkal, ha a gyerek végül
egészen más területen találja meg önmagát? Ilyenkor mindig az ilyen pillanatok
jutnak az eszembe.
A matematika számomra nem csupán számolás, nem
képletek bemagolása. A matek rendszerszintű gondolkodás. Annak a
képessége, hogy egy problémát több nézőpontból vizsgálunk meg, felismerjük az
összefüggéseket. Merünk kérdezni és kitartunk még akkor is, amikor elsőre nem
látjuk a megoldást. A matematika önállóságra tanít, hogy bízz a saját
gondolatmenetedben, vállald a döntéseidet, vállalj felelősséget a hibáidért és legyél képes tanulni belőlük.
Oktatóként a legnagyobb ajándék számomra az, amikor egy diák önazonossá válik, amikor megtalálja a saját útját, és van bátorsága végigmenni rajta.
Ma este nagyon büszke voltam. De talán még ennél is jobban hálás. Hálás azért, hogy részese lehettem ennek a folyamatnak. Hogy a számok világán keresztül hozzájárulhattam ahhoz, hogy a mentoráltam szárnyakat kapjon. Mert végső soron erről szól az egész. Nem a felvételiről. Nem a pontszámokról. Hanem arról, hogy a gyerekek megtanuljanak gondolkodni, dönteni és közben hinni abban, hogy képesek értéket teremteni.
És
amikor egyszer csak ott állnak a saját kiállításuk megnyitóján, akkor tudom,
hogy a munkám megtette a dolgát.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése